„Nem tagadom, fordult velem egyet a világ. Gyorsan ki is kellett mennem az udvarra, felnéztem az égre és fentről kértem tanácsot. Végiggondoltam, hogyan valósíthatjuk ezt meg a mi tanulóinkkal, az adott lehetőségekkel.  De már csengett is a telefonom, az egyik kolléganő hívott, s a mit csinálunk kérdésére csak annyit tudtam mondani: „Még nem tudom, de megcsináljuk, mert meg kell csinálni, a gyerekek tanévének meg kell lennie.” Így idézte fel Kovács Éva, az Magyar Máltai Szeretetszolgálat Devecseri Szakközépiskola intézményvezetője a tantermen kívüli digitális oktatás március 13-i bejelentésének pillanatát. És hogy milyen út vezetett odáig, hogy ma már azt vallja, pozitív oldala is van a helyzetnek? Az elmúlt hetek tapasztalatait összegző interjúnkból ez is kiderül!

– Mi történt az első sokkból való felocsúdás után?

– Gyors telefonálásba kezdtünk a kollégákkal, hogy felmérjük a lehetőségeinket.  A legjobb azonnali megoldásnak a Messenger-csoportok felállítását találtuk, hétfő reggel 8 órakor már ezeken keresztül küldtük ki a diákoknak a tananyagot. Nagy előrelépés volt, hogy a második hétre elkészült az MMSZ Egyesület által fejlesztett távoktatási honlap, ahol már mindent egy helyen meg lehet találni. Összességében az indulás, annak minden nehézségével együtt, jobban sikerült, mint amitől tartottunk.

– Ez utóbbi minek köszönhető?

– Elsősorban annak, hogy a tanulók és a tanárok is megértették, hogy most az emberi élet az első, és ennek érdekében új módszerekhez kell alkalmazkodni, még ha az nem is könnyű. Büszkék vagyunk arra, hogy a diákok segítőkészen álltak a helyzethez. Akinek már volt rutinja e-mail-fiók készítésében, segített a többieknek, de előfordult olyan is, hogy azokat a fájlokat, amiket egyesek nem tudtak a telefonjukkal megnyitni, másvalaki lefotózta és fényképként megosztotta mindenkivel.

– És mi a helyzet a tanári karral?

– Mi egy pici tantestület vagyunk, ránk a „normál” hétköznapokon is az jellemző, hogy mindenben ott vagyunk egymás mellett, ez a szituáció csak felerősítette ezt. Nem hagyunk magára senkit, segítjük azokat, akiknek hiányosak a digitális ismereteik. Értelemszerűen azokra az óraadó tanárainkra különösen ráfér a támogatás, akik az egészségügyben dolgoznak. A tananyag összeállításából idejükhöz és erejükhöz mérten ők is kiveszik a részüket, a fájlok feltöltését és a diákoktól érkező anyagok lementését pedig az iskolatitkárunk vállalta át.

– Nem titok, hogy a diákok többsége nehezebb helyzetű családban él. Milyen a szülők hozzáállása?

– Itt is számos pozitív példa akad. Voltak, akik jelezték, hogy nincs megfelelő eszközük, illetve internet-hozzáférésük, ezért nekik kinyomtatva adtuk át a feladatlapokat, amikért a kijárási korlátozások előtt a szülők jöttek el – azóta postai úton küldjük őket. Azoknál a családoknál, ahol több testvérre jut egy telefon, az osztályfőnök a szülőnek küldi el összegyűjtve az anyagokat, aki gondoskodik azok visszaküldéséről. Amikor jelezzük, hogy a gyerekük adós maradt néhány feladattal, teljes mellszélességgel mellénk állnak és pótoltatják velük, mert tudják, hogy ez a tanulóink érdeke.

– Az intézmény profiljából adódóan megkerülhetetlen a kérdés: a gyakorlati órák mekkora csorbát szenvednek most?

– Azon vagyunk, hogy lehetőleg ilyen téren se érjen hátrány senkit. Ami a végzőseinket illeti, ők már eddig is rengeteget tanultak a szakmájukról, ebben a másfél hónapban pedig át kell adnunk nekik mindent, ami ezt a tudást erősíti. Az alsóbb évfolyamokban pedig megoldás lehet, hogy most nagyobb hangsúlyt kap az elmélet, és később, mikor minden visszatér a rendes kerékvágásba, sűrűbb lesz a gyakorlati órarendjük vagy az elméleti órákon is tudjuk erősíteni a gyakorlatot. Azért rugalmas hozzáállással most is lehet gyakorlati foglalkozásokat tartani. A szociális gondozók Messenger-hívással dolgoznak fel különböző helyzeteket, de a hegesztők gyakorlatvezetője is folyamatosan ad ki feladatokat, amik az adott körülmények között segítenek abban, hogy a haladás ne álljon meg.

– Kicsit talán furán hangozhat, de a fentiek alapján úgy tűnik, összességében némi pozitív hozadéka is van az elmúlt időszaknak.

– Én is úgy gondolom, hogy észre kell venni ezeket is. A digitális kompetenciák fejlődése és a „netikettel” való ismerkedés egyaránt olyan, amiből később is profitálnak majd a tanulóink – és a tanáraink. Úgy veszem észre, hogy az időbeosztás képessége terén is van előrelépés, ami főként azokban a családokban fontos, ahol több gyerek tanul, így jelentős tervezést igényel, hogy mindenki időben eleget tudjon tenni a kötelezettségeinek. Emellett akadnak például, akik azt mondják, többet foglalkoznak a tanulnivalókkal, mióta otthon vannak. Ez valahol érthető is, mindannyian ültünk az iskolapadban, emlékszünk, hogy egy 45 perces órán időnként lankad a figyelem, „nyitott szemmel alszik” a diák, a mostani rendszerben viszont mindenképp aktív odafigyelést kíván a feladatok megértése és megoldása. Néha ezt fárasztónak is érzik, kicsit panaszkodnak is miatta.

– Akkor még egy okkal több, hogy várják a visszatérést a tanterembe!

– Ezzel mindannyian így vagyunk, mert bár ez a közösség, diákokat, szülőket és tanárokat is beleértve, tényleg jól reagált erre a mindenkit nagy próbatétel elé állító helyzetre, azért minden pozitív mondatunk végére oda kell gondolni, hogy „a körülményekhez képest”. Továbbra is hisszük, hogy az oktatást, a nevelést csak a személyes kapcsolat teheti teljessé. Néha egy-egy gesztussal, mimikával tudunk hatni a diákokra, ami azonnal a jó megerősítését eredményezheti, a negatívumokat pedig csírájában el tudjuk fojtani. Ebben a szituációban, a személyes kontaktus nélkül, óriási erőfeszítésünkbe kerül a tanulók motiválása. Ügyelünk arra, nehogy „elvesszenek” – és persze nekik is korábban nem látott akadályokat kell leküzdeniük. Bízunk azonban abban, hogy egymást támogatva meg tudunk felelni ennek a kihívásnak, eredményesen zárjuk ezt a tanévet, majd pedig a nehézségeken edződve, megerősödve folytatjuk a munkát.