A végéhez közeledik a 2021/22-es tanév, amely a dombóvári MMSZ Esterházy Miklós Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium számára az első volt, amelyet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány közösségében töltöttek. Az intézmény „érkezéséről” annak idején már írtunk honlapunkon, mint ahogy később arról is beszámoltunk, mi mindent kapott az iskola a csatlakozást követően. Arról azonban még kevés szó esett, hogy a „HEMI” milyen értékeket képvisel, milyen különleges hagyományai, szokásai vannak. Bükösdi Olga igazgatónővel készített alábbi interjúnk ezeket hivatott bemutatni.

– Év vége táján rendre megválasztják az Év Tanárát. Mit érdemes tudni erről a különdíjról? Kik szavazhatnak? Mivel jár ez a cím?

– Az iskola összes diákja megkapja a lehetőséget a szavazásra. A voksolást a Diákönkormányzat készíti elő és le is bonyolítja. Két diákönkormányzati képviselő egy pedagógus segítségével felkeresi az osztályokat, ahol szavazócédulára írva, egy ládába dobják be szavazataikat a tanulók. A szavazás titkos és mindenki csak egyszer voksolhat – és csak egy tanárra! Az Év Pedagógusa címet, egy emlékplakettet, a Diákönkormányzat nevében a diákönkormányzatot segítő pedagógus adja át a ballagáson. Ez mindenképpen elismerés a díjat kiérdemlő tanárnak, hiszen értékei, tudása, nevelése alapján rá voksoltak a legtöbben.

– Az év végi zsongás nem csak a nyári szünet kezdete miatt van. Írásbeli és szóbeli vizsgát tesznek a diákok, ám előtte Kisbíró és Kisbíróné jelenlétében zajlik egyfajta vizsgára bocsátó ünnepség. Pontosan mit takar ez az esemény?

– Iskolánk végzős tanulói a hagyományoknak megfelelően a városon át, a polgármesteri hivatalig vonulnak minden évben, hogy ünnepélyes ceremónia keretében „kérjenek engedélyt” vizsgára bocsátásukhoz. A hangulatot fokozza, hogy élőzenét szolgáltató zenekar kíséri végig a vidám csapatot az utcákon, akiket a város polgárai tapssal köszöntenek. A városházán a polgármester úr várja a diákokat és az őket képviselő Kisbírót, Bírónét, akik közvetítik a diákok által több pontba foglalt kéréseket. Ezt általában a polgármester úr és a jegyző által aláírt „Lajstromozó könyv” átvétele követi, amely tartalmazza minden tanévben a végzős diákjaink nevét. A vizsgára bocsátást egy pohár vörösborral való koccintással pecsételik meg.

Idén összesen 96 tanuló: hegesztők, autószerelők, fodrászok, gyakorló ápolók, eladók, asztalosok, cukrászok, szakácsok, villanyszerelők, pincérek, erősáramú elektrotechnikusok, szerkezetlakatosok, divatszabók, valamint az érettségizők kezdték meg ezzel a hagyománnyal a vizsgáikat.

– Az iskola vezetősége a nevelési értekezlet keretében útravalóként Lupus (Farkas István) piarista szerzetes gondolatébresztő előadásával lepte meg pedagógusait. Hogyan jött az ötlet, és miként segítheti ez őket a mindennapokban?

– Ma egyre erősebb a konkurencia a diákokért. A kérdés az, miben különbözünk más iskoláktól? Milyen emberkép határozza meg pedagógiánkat? Hogyan állunk oda a kihívások elé? Hogyan tudjuk érzékennyé tenni a mai fiatalokat, hogy megbirkózzanak a jövő feladataival? Mi magunk megbirkózunk a jövővel? Van-e bennünk valami kreativitás, vagy csak azzal gazdálkodunk, amit előttünk mások elkezdtek? Kialakult-e bennünk a „mi” érzés, azonosulunk-e ezzel az iskolával és annak céljaival? Egyértelmű előttünk, hogy milyen céljaink vannak? Van-e bátorságunk, hogy új utakat járjunk? Kihasználjuk-e azokat a lehetőségeket, amelyekkel ma egy egyházi fenntartású iskola rendelkezik?

Ma nem elég, ha egyszerűen azokat az iskolákat kopírozzuk, amelyek körülöttünk a diákokat toborozzák. Iskolánknak saját arculatra van szüksége. Még ha mindig a vezérvonalak mögött is maradunk, amelyeket a magunk számára megszabunk, akkor is fontos, hogy a tanárok újból és újból reflektáljanak arra, miért vannak éppen ebben az iskolában, miért vetik be magukat napról napra a diákok érdekében. Jelenleg sok iskolában a tanári karon bizonyos fáradságot lehet észrevenni. Ma éppen az elkötelezett tanárok kételkednek önmagukban, munkájuk értelmében. Mi értelme van olyan diákokért küszködni, akik esetleg semmit sem akarnak? Nincs bénítóbb egy kollektív depressziónál, amely némely tanári kart ma hatalmába kerít.

Jónak tartom, hogy ma közös gondolkodásunkban újra motiváljuk magunkat, hogy ismét tudatosítsuk magunk számára, miért kötelezzük el magunkat nap mint nap ezért az iskoláért. Ez nemcsak az iskolának tesz jót, hanem nekünk magunknak is. Mert motiváció nélkül kárba vész az energiánk is, amely nélkülözhetetlen egy jól sikerült élethez. A sürgető kérdés előtt, hogy mit kell tennünk a diákokért, gyakran elfelejtjük, mi tenne jót a tanároknak. Sokan a tantestületben életük derekán vannak. Hogy az egyben életkori krízist is jelent, kívülről nem tudom megítélni. De magammal kapcsolatban, és akiknek életét figyelemmel kísérem, azokról tudom, hogy ez az életkor nem múlik el fájdalom nélkül, de azt is, hogy benne lehetőség rejlik: valami új keletkezhet, új súlypontok alakulhatnak ki.

– Miért éppen Lupus?

– Meggyőződésem, hogy nagyon sok múlik a hiten. Fontos, hogy a tanári közösség hisz-e abban, hogy vendégszeretetével tartósan alakítja az embert. Úgy gondolom a mi közösségünk számára nagy feladat, hogy egy unifomizált társadalom közepette innovatív és kreatív iskolát alakítson ki, egy olyan területet teremtsen, ahol szenvedélyes tanárok a keresztény iskoláról alkotott elképzeléseiket párbeszédben, a régi iskola hagyományaira alapozva valósítják meg. Ebben számunkra nagy segítség a Tanár úr évről évre.

– Minden iskolának megvannak a maga gyakori úti céljai, amelyek képviselnek egyfajta szemléletet, kapcsolatot a régmúlttal. Az intézmény minden évben Erdély felé veszi az irányt. Idén Torockóra is eljuthattak a diákok, és megcsodálhatták a Székelykőt, a piros-fehér-zöld színekben pompázó „csúcsdíszt”. Miért pont Erdélyt választotta az iskola? 

– Meggyőződésünk, hogy diákjainknak meg kell ismerniük azokat a határon túli területeket is, melyek egykor a történelmi Magyarország részét képezték. Ezek közül Erdélyben él a legtöbb magyar honfitársunk, továbbá a turisták által gyakran látogatott régió. Csodálatos természeti jelenségei, látnivalói, sokszínű kultúrája olyan értékeket rejt, melyeket mindenkinek fel kell fedezni. Ezt a lehetőséget akartuk biztosítani tanulóinknak.

– Mi alapján jelölik ki a konkrét útvonalat?

– Erdély rengeteg történelmi és irodalmi kincset rejt magában, ezért igyekszünk olyan útvonalat összeállítani, amely kapcsolódik a tananyaghoz, az eddig megszerzett tudáshoz. Teljesen más úgy tanítani Arany Jánost, Ady Endrét, hogy azokon a helyeken járunk, ahol ők is megfordultak. Látni az aradi vértanúk emlékművét, sétálni Kolozsváron, Mátyás szülővárosában, megnézni Gyulafehérváron a Szent Mihály-székesegyházban királyaink, fejedelmeink sírját, felemelő érzés. Szinte életre kel a történelem. A kultúra mellett a táj, a hegyek látványa is lenyűgöz mindenkit. Így valamilyen túra is kell, hogy szerepeljen a programban. Nagyon sok mindent meg lehetne mutatni a gyerekeknek, de valójában nem törekedhetünk teljességre, csak ízelítőt tudunk adni, kedvet egy újabb utazáshoz, amely már nem iskolai keretek között történik majd.

– Mely tanulók mehetnek a kirándulásra?

– Bárki részt vehet a kiránduláson. Tapasztalataink alapján azonban úgy látjuk, hogy a 17-18 éves korosztály tagjai azok, akik „megérettek” az utazásra, tudják értékelni a látványt, el tudják helyezni a határon túli magyarság helyzetét a saját értékrendjükben.