„Nem is alakulhatott volna másképpen”

A dombóvári Magyar Máltai Szeretetszolgálat Esterházy Miklós Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium igazgatónője, Bükösdi Olga szerint a filozófiájukat nézve ők mindig is „máltás” iskola voltak – az idei tanévtől pedig végre „meg is érkeztek”. Újdonsült szakképző intézményünk vezetőjét többek közt a fenntartóváltás óta eltelt három hónap tapasztalatairól, valamint jövőbeli terveikről kérdeztük, de szóba került a megható tanévnyitó mise és az Iskola Alapítvány „nagy családja” is.

– Mielőtt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány fenntartóként belépett volna az intézmény életébe, ismerte-e a szervezet tevékenységét, szemléletmódját?

– Nem mondhatom, hogy a szervezet tevékenységét ismertem volna, de a szemléletmódját igen. Nehéz lenne úgy élni egy hátrányos helyzetű kistérségben, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat filozófiája, értékrendje ne jönne szembe velünk. Az Esterházy Miklós Technikum egy nagyon széles képzési spektrummal rendelkező iskola, így nagyon sokfélék, és sokhelyről érkeznek hozzánk a gyerekek. Többek között a Galló József Általános Iskola és Magoncka Óvodából, Gyulajról, mely intézmény igazgatóját, Lacza Ildit már régóta ismerem, így az ő tevékenységükön, munkájukon keresztül egy kicsit az Iskola Alapítvány értékrendjét is megismerhettem. De, ha őszinte akarok lenni soha nem jutott eszembe, hogy egyszer ennek az iskolának is ők lesznek a fenntartói. Pedig így utólag visszagondolva az egész történetre, nem is alakulhatott volna másképpen.

– Könnyen tudott azonosulni Ön és a tantestület az új közösség á

ltal vallott értékekkel? Hogyan lehet ezeket, a „máltais filozófiát” átültetni az iskola mindennapjaiba?

– Erről leginkább az alapítvány képviselőit kellene megkérdezni. Mármint arról, mit gondolnak, sikerült-e a „máltás filozófiát” átültetni, hiszen a váltás óta folyamatos az iskola életében a jelenlétük.

Ebben az iskolában mindig is kötelező elvárás volt egy pedagógus felé, hogy a problémát meg tudja különböztetni a tragédiától, hiszen ez utóbbira az irgalom a válasz. Mindig is az jelentette az iskola számára a legnagyobb problémát az eddigi fenntartókkal való kapcsolatában, hogy nem tudtuk elhitetni velük, hogy nincs profi szakképzés irgalom nélkül. Ez a két fogalom nemhogy ellentéte egymásnak, de tökéletesen kiegészíti egymást, akkor, amikor ránézünk egy gyerekre. Persze, ha csak a gazdaságra nézünk, akkor nem, de azért én elsősorban a pedagógiára esküdtem fel, ez a munkám, ehhez értek.

Vagyis szerintem mi mindig is „máltás” iskola voltunk, csak a nagy küzdelmekben ezt egyáltalán nem vettük észre. Ezért mondtam az elején, hogy nem is alakulhatott volna másképpen.

– Hogyan fogadták a diákok a fenntartó- és névváltozást?

– Annak, hogy egy iskola „máltás”, nagyon pozitív üzenete van, legalábbis én ezt tapasztalom. Érzem ezt a partnereink részéről, a többi iskolában tanító pedagógusok részéről, és igen, a nálunk tanuló gyerekek részéről is. Persze nem kell túlmisztifikálni a dolgot, mert a gyerekek elég praktikus emberek, következésképpen önmagában az, hogy Tolna Megyei SzC Esterházy Miklós Szakképző Iskola és Kollégium helyett csak annyit kell leírnia, hogy MMSZ Esterházy Miklós Technikum, már önmagában pozitív visszajelzésre adott okot a részükről. A viccet félretéve, ha az a kérdés, hogy érzik-e a jelentőségét, tudják-e, hogy mostantól „lehet egy kicsikét szállni”, emelkedett, meghitt rendezvényeken részt venni, amelyre van anyagi háttér is, akkor igen, egyértelműen pozitívan fogadták.

– A tanévből eltelt lassan három hónap alatt melyek voltak az említésre méltó változások az iskola életében?

– Három hónap még nem olyan hosszú idő, hogy túl sok említésre méltó változásról számoljak be. Egyről azonban mindenképpen, a tanévnyitó miséről. Én nem tudom, ki hogy van vele, hogyan érzékeli azt, amikor egy tevékenységén áldás van, de ezen a misén az volt. Minden harc, mely előtte megviselt minket, minden kudarc, melyből azt gondoltam, nem állok fel, rém feleslegesnek tűnt. 400 gyerek volt ezen a misén, plusz az iskola tanári zenekara. Már önmagában ez is nagyon hatásos volt, de az, hogy ezekért a gyerekekért még soha nem imádkozott így senki, és ezt ők kristálytisztán megérezték, az minden jelenlévő felnőttet iszonyúan meghatott.

Tudtuk, hogy megérkeztünk…

– Milyen „kézzelfogható” és milyen egyéb segítségeket tudott adni az MMSZ Iskola Alapítvány az intézménynek az eltelt időszakban?

– Rengeteg kézzelfogható dolgot kaptunk, és rengeteg feladatot. Az első, szívemnek nagyon kedves ajándék egy új iskolabusz, amit ráadásul én választhattam ki, teljes bizalom mellett. Az alapítvány velem együtt áttekintette, hogy mire lenne szükségünk és úgy döntöttek, hogy mindenben a segítségünkre lesznek. Kiemelten fontos lenne számomra, hogy a kollégiumot belülről felújítsuk. Szép, rendezett környezetet szeretnék a nálunk lakó gyerekeknek, mellyel Thaisz Miklós kuratóriumi elnök és Hollósi Géza ügyvezető igazgató is maximálisan egyetértett. De sorolhatnám még: egy új szakács tanműhely, apróbb eszközök, melyekre még szükségünk van, a sportcsarnokba felszerelések és rengeteg új IKT-eszköz kerül beszerzésre még ebben a tanévben.

Mindezen beszerzésektől függetlenül, nem ez volt az elsődleges szempont, amikor a fenntartóváltás szóba került az oktatói közösségben. Nem arról kezdtünk álmodozni, hogy az új fenntartónál kolbászból lesz a kerítés. Egy kicsit szégyenlem is, hogy megérkeztünk, és rögtön ennyi minden jut, mikor még talán igazán nem is bizonyítottunk.

– Milyennek írná le az együttműködést a fenntartó és az Önök intézménye közt az eddigiek tükrében?

– Ez nem nehéz kérdés. Arról van szó, hogy az új fenntartónk döntéshozói intelligens, érzékeny emberek, akik egyértelmű elvárásokat fogalmaznak meg. Ha egyértelmű az elvárás, és kellően intelligens ember dönt arról, hogy ennek mi megfelelünk-e vagy sem, akkor az együttműködés csak előremutató lehet. Ha mégsem az, akkor a hiba bennem van.

Miklós egyszer azt nyilatkozta: „Mi minden téren csak annyira haladunk, amennyire az adott közösség jön velünk.” Szerintem ez a mondat nagyon sokat elárul a fenntartónk emberségéről, intelligenciájáról, „fenntartói” filozófiájáról. Nincs kényszer, mi mégis minden szempontból igyekszünk lépést tartani, fejlődni, kihozni magunkból a legjobbat, ez nem kérdés. Én inkább mindig attól tartok, hogy nagy igyekezetemben egyszer csak én leszek legelöl anélkül, hogy erre bárki megkért volna. Sajnos benne van a személyiségemben.

– Kialakult-e valamiféle kapcsolatuk a többi máltais szakközépiskolával?

– Hát, ezt itt nem lehet „megúszni” – a szó legjobb értelmében! Ez egy nagy család, igazuk volt, mert tudniillik az első perctől kezdve erről beszéltek. Márpedig egy családban jól érzi magát az ember felnőttként is, akármit is vall magáról.

– Milyen fejlesztési és más terveik vannak a közeljövőre nézve? Hogyan tud ezekben segíteni az új fenntartó?

– Ez egy nagyon nagy iskola. „Máltás” iskolának talán túl nagy is. De amennyire félelmetes egy ilyen nagy iskola, annyi lehetőség van benne. Nagyon szeretnénk részt venni a műhelyiskola programban, amit az alapítvány pilotjelleggel már bevezetett. „Cserébe” ott a mi orientációs képzésünk, melybe nagyon sok munkát fektettünk, nagyon sok tapasztalattal rendelkezünk.

Szeretnénk segíteni a Málta Jelenlét programját is, ahogyan csak tudjuk. Nagyon hátrányos településeken is ott vannak a képzéseink, mint pl. Vajszló. Ott jelen pillanatban 29 ápoló, gyakorló ápoló felnőtt tanulónk van, akik a környező településekről járnak be tanulni, mint pl. Hirics. A Jelenlét program jelmondatának második részében, „a munkába állásig”-ban kívánunk nagyobb szerepet vállalni.

A kollégiumunkat pedig szeretnénk igazi „máltás” kollégiummá alakítani, egy valódi kis szakmai műhellyé, melyhez már látom, hogy nagyon sok segítséget fogunk kapni.