Munkakörét tekintve gyógypedagógiai asszisztens, de ezen túlmenően gazdasági ügyintéző, étkezés- szervező, pszichológus, védőnő, szociális munkás is egyben. Minden tanulót név szerint ismer a tiszaburai máltai általános iskolában, tudja a szülői, rokoni kapcsolatokat, ezzel is segítve a kollégák és tanulók közötti viszony erősítését. Személyes kapcsolatot ápol az iskola minden partnerével. Kollégái szerint rugalmas, segítőkész, problémamegoldó személyiségének köszönhetően zökkenőmentes az iskola ügymenete. Ismerjék meg Hubai Sándornét, Verát, aki kollégái egyhangú javaslata alapján elsőként kapta meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány év munkatársa díját. (Az interjú alapja a Mária Rádió Nyolcágú kereszt című műsorában január 18-án elhangzott beszélgetés.)

 

– Sejtett valamit abból, hogy milyen elismerést kap kollégáitól?

– Nem, semmit. Igazgatónő szólt, hogy mindenképpen menjek le a tanévnyitó ünnepségre, mert ott a helyem. Egy korábbi értekezleten ugyan szóba került ez a munkatárs díj, amiről szavazás is volt, de az eredményéről semmit sem tudtam. Abból sejtettem csak valamit, mikor köteleztek, hogy menjek az évnyitóra. Nagyon jó érzés volt hallani, amit Kiss Tibor, az MMSZIA szakmai igazgatója mondott rólam. Potyogtak a könnyeim, de nagyon jó volt.

– Kiss Tibor arról beszélt az év munkatársa díj átadásakor, hogy Ön az, akire minden helyzetben és mindenki számíthat.

– Így van. Ez igaz, aminek van előnye és hátránya is, mert tényleg mindenben segítek, csak ez nem mindig egyszerű. Hozzám bárki jöhet, hogy segítsek neki kérni, intézni vagy beszerezni. Mindenben ott vagyok, ilyen az alaptermészetem.


– Hogyan lett iskolatitkár?

 

1993-ban leérettségiztem és egy évvel később kerültem a tiszaburai általános iskolába, mint napközis nevelő, és itt is maradtam. Voltam már osztályfőnök, gyógypedagógiai asszisztens is. Mikor 2014-ben nyugdíjba ment az iskolatitkár, megkérdezték, vállalok-e irodai munkát. Igent mondtam. Akkoriban Magyar István volt az iskolatitkár, neki segítettem. István azonban abban az évben sajnos meghalt, amikor átvette az iskolát a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Akkor rám szakadt az egész iskola, azóta is én foglalkozom az összes gyerek anyagával. A beiratkozás, a kiiratkozás, a tankönyvrendelés és minden már. De a mai napig nem vagyok hivatalosan iskolatitkár. A korábbi halálesetek – egy év különbséggel halt meg a két korábbi iskolatitkár – nekem olyan rossz ómen volt, ami miatt nekem nem kell a titulus.


– És miért éppen Tiszaburán?
– A nővérem udvarlója egy tiszaburai fiatalember volt, az ő anyukája szólt, hogy napközis nevelőt keresnek az iskolába. Én is itt találtam meg a páromat, 28 éve vagyunk együtt, huszonöt éve vagyunk házasok, itt élünk Tiszaburán. Velem semmi olyan nem történt, ami elriasztott volna. Nagyon szeretem a gyerekeket, és már gyerekkoromban is szerettem volna iskolában dolgozni. Anyukám azt mesélte, hogy volt egy naplóm, amivel sokat játszottam. Az iskolai kötődésem talán innen ered.

– Mit láttál ezidő alatt az iskolában? Hogyan változtak a gyerekek, a körülmények?


– Kezdetben még nagyon vegyes volt a gyerekösszetétel, akkor még sok magyar gyerek volt a településen. Egy idő után viszont nem is születtek magyar gyerekek, nagyon sokan költöztek el, vagy  vitték el a gyerekeiket. A cigány gyerekek pedig megmaradtak az iskolában.
Nem tudom már, hogy mikor indult ez a folyamat. Azt tudom, mire nekem gyermekem született, őt is Abádszalókra kellett beírassam, mert akkor még nem volt kötelező a kis csoport az óvodában, nem is indítottak és nem vették fel a gyermekemet. Én viszont jöttem vissza dolgozni. Így még én sem tudtam megoldani, hogy helyben legyen. De az ő évfolyamában már csupán két magyar gyerek volt a faluban.
Az iskola összetétele folyamatosan változott, a magyar gyerekek elfogytak. Körülbelül tíz éve sokan nyugdíjba mentek és elkezdődött a tanári kar kicserélődése is. Korábban a tanári kar főként tiszaburaiakból állt, de sajnos a település nem nevelte ki magának a pedagógusait. Sokáig végzettség nélkül jöttek ide dolgozni – ahogy én is – de a ma már sokan elindultak az egyetem, a főiskola irányába, akinek nincs végzettsége, most megpróbál végzettséget szerezni, és ez nagyon jó. Mariannal (Mohácsiné Daróczi Mariann jelenlegi igazgató – a szerk.) együtt nagyon sok végzett pedagógus is érkezett Tiszaburára.

– Testközelből élte meg azt a váltást is, amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat lett az iskola fenntartója. Mit látott?
– Könnyebb lett a gyerekeinknek, mióta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a fenntartónk, mert ott van a szülők mögött. Csak az a baj, hogy fordítva nincs meg. Tehát, hogy a szülők nem partnerek. A fenntartónk viszont a gyerekeket nézik, és mindazt, amire szükségünk van, azt előteremtik nekünk. Baj csak a tiszaburai lakosokkal van, mert ők minden problémájuk megoldását a Máltai Szeretetszolgálattól várják.

-Mit üzen Önnek az elismerés, amit a saját kollégáitól kapott?

– Az igazat megvallva ledöbbentem attól, hogy rám szavaztak a legtöbben. Az elismerés nagyon jól esett, azt gondolom, hogy hatalmas dolog. Lefényképeztem a gyönyörű csokrot is, amit kaptam, meg az érmet is, és azon nyomban elküldtem az anyukámnak, anyósomnak, testvéreimnek, hogy milyen elismerést kaptam. Nagyon örülök, és nagyon jól esik, csak én ezt nem éreztem eddig. Nem feltétlenül gondolom azt, hogy engem szeretnek, de akkor ezek szerint mégiscsak csak szeretnek.