Életének 46. évében elhunyt Hajda Zoltánné, vagyis Reni, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Galló József Általános Iskola és Magoncka Óvoda igazgatóhelyettese, a Tolna megyei Gyulaj közösségének egyik oszlopa, a község alpolgármestere.

Reni 2000-ben kezdett el dolgozni a gyulaji iskolában – amelynek 2015 óta az MMSZ Iskola Alapítvány a fenntartója – előbb napközisként, majd miután munka mellett megszerezte a diplomáját, 2005 óta tanítóként. 16 éve ő az iskola igazgatóhelyettese.

De milyen is volt ő valójában?  Thaisz Miklós kuratóriumi elnök és Kiss Tibor szakmai igazgató emlékeznek rá.

Reni azok közé tartozott, akiknek a nevét a szélesebb közvélemény sosem ismerhette meg, de akik ismerték, mint tanárt, mint iskolavezetőt, vagy mint kollégát, pontosan tudták, hogy mekkora érték. Csendes volt, szerény és alázatos, ugyanakkor rendkívül erős, akire még az extrán nehéz helyzetekben is lehetett számítani. Ezt nagyon sokan tudták a környezetében, ezért a legkülönbözőbb problémákkal, kérésekkel fordultak hozzá, amit Reni rendre meg is oldott a lehető legnagyobb alázattal, odaadással. Olyan természetes volt a támogató jelenléte számunkra, kollégái számára, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer csak nem lesz köztünk. Még az utóbbi két évben sem gondoltunk bele igazán, hogy egyszer talán már nem lesz mellettünk, pedig pontosan tudtuk, súlyos betegségben szenved. Ehhez is úgy állt, mint mindenhez: küzdött, közben dolgozott és biztos volt benne, hogy le tudja győzni a szörnyű betegséget. Minden korábbinál határozottabbnak, magabiztosabbnak látszott, olyannak, aki érzi, hogy még sok dolga van a világon. A betegséget nem győzhette le, de utolsó éveivel ugyanúgy, ahogy egész életével, példát mutatott nekünk. Reni, köszönjük, hogy segítettél nekünk jobb emberré válni!

Elment egy barát, egy igazi jóbarát. Nekem ő elsősorban barát volt, a diákoknak Reni
néni. Igazi, a hogyanokat kereső ember volt, a megoldások hogyanja. Senki nem volt
olyan kitartó hogyankereső, mint Ő. Éles és lényeges meglátásai voltak.
Tudtuk, hogy nagy a baj, de a halál könyörtelensége, mohó sietsége felfoghatatlan.
Azt hittem, képtelen vagyok megfogalmazni az érzéseimet, sokáig csak ültem kábán
és próbáltam felfogni, hogy mi is történt.
Aztán lassan előjöttek az emlékek. Az első találkozásunk a gyulaji irodában,
Bizalommal léptem oda hozzá, bemutatkoztam és elkezdtünk beszélgetni a
szakmáról, a kollégákról, a gyerekekről, a gyulajiakról, az életről. Olyan volt mintha
évtizedek óta ismernénk egymást. Tisztelet, szeretet, barátság. A legfontosabb
emberi értékek. Közöttünk erős volt ennek a hármas egysége. Tiszteltük egymás
véleményét, egymás értékeit. Az együtt töltött 6 év bár rövidnek tűnik, mégis annál
mélyebb volt az egymás iránti nyitottság és őszinteség. Természetesen azt is tudtuk,
hogy baj van, nagyon-nagy baj van. Hősiesen viselte az őt ért csapásokat, optimista
volt, szeretett volna meggyógyulni. Erőt merített a körülötte lévők szeretetéből. A
kór azonban legyőzte. Iszonyú gyorsan történt minden. Néhány napja még együtt
műhelyeztünk, most pedig ülök a gép előtt és a könnyeimen keresztül elmosódva
látom csak a billentyűket és próbálom keresni a szavakat.
Nem megy! Elment egy barát, egy kolléga, egy EMBER. Nem lesz több e-mail,
telefon és sms. A telefonomban még ott az üzenet: Köszönöm, hogy gondolsz rám!
Ezt írtad nekem néhány hete, amikor köszöntöttelek és kértem, hogy gyógyulj meg!
Reni már az égi tanteremből figyel minket és a gyulaji történéseket.

Pihenj békében Drága!